Az élet (?) olyan dolgokat tesz elém, amikre előző életemben ügyet

sem vetettem volna. A kétkedést lassan átveszi a hit és a bizalom. Ha

szembejönnék az utcán egy évvel korábbi önmagammal, hát bizony,

lehet, hogy nem köszönnék magamnak. Nem csupán azért, mert nem

ismerném meg magamat, hanem azért mert bizony szégyenkeznék, hogy ki is,

mi is voltam. És minden bizonnyal a mostani önmagamra szintén nem

büszkeséggel gondolnék vissza egy év múltán.

Évek, évtizedek, vagy akár életek sokasága is eltelhet egy ember

pályafutása során anélkül, akár csak megrezdülne benne valami. Aztán

egyszer csak valami megváltozik. Valami olyan érzetek, behatások kezdik

érni az ember tudatát, hogy az láncreakciókat indít el. És nem tudjuk

miért. Ugye mindenki hallott róla? A brazil őserdőben megrebbenti szárnyát egy pillangó,

nem sokkal később pedig Floridát hurrikán söpri le a Föld színéről. Nap

nem telik el anélkül, hogy ne gazdagodnék újabb és újabb

felismerésekkel, ne szolgálna az élet bizonyságtételekkel. Még ha egyesek

fájdalmasak is. Műtét ez bizony, a lélek operációja, amikor is

eltávolítják a szennyes, fertőzött részeket. Pusztulás felé tart a Világ. De

ne a Világot sajnáljuk. Mert a Világ

felébred, megújul, megszabadulva a hitvány ember-parazitáitól,

hamvaiból fog feltámadni, mint a mitológiabéli Főnix madár.

Önmagunkért aggódjunk inkább! Az emberiség döntő többsége elfajzott,

hitvány lélekké vált. Robottá, mely robot kiszolgál egy bűnös fajt. De

vajon önszántából teszi-e? Cinkosságból? Vagy nem is veszi észre és csupán

ártatlan szenvedő alanya a történéseknek?

Jó közönségként mindig meghallgattam a mit mondtál. A többségét vagy nem

értettem, vagy nem úgy gondoltam, a maradék meg esetleg nem is érdekelt.

De az élet elkezdte hinteni elém a bizonyosságokat. És a bogár csak-csak

ott motoszkált.

Nem értettem, miért a rossz közérzet, amit néha semmi nem indokolt. Nem

értettem, miért vannak helyek, amiktől irtózom. Másokhoz pedig miért vonz

valami láthatatlan erő? Lassan nyílik a Harmadik Szem. És ha kinyílik, még

mindig nincs rá garancia, hogy az életek hosszú során nem hályogosodott-e

el. Szerencsés ember vagyok! Én már látni kezdek. Egyelőre csak

árnyékokat, foltokat, fényeket. Még nincsenek színek. Hallani kezdek, de

ezek még csak zörejek, hangok. Hol van még a szimfónia?

Érzem, ami nekem nem jó. Érzem, amit nem kell megtennem. Érzem a

rezgéseket. Tudom, hogy miért nem jó nekem a városokban. Tudom, miért nem

akarok munkahelyen robotolni. Miért nem akarom, hogy nekem valaha is

közeli szomszédom, vagy főnököm legyen. Minőségi életet akarok élni, mely

életnek a célja maga az ÉLET legyen. Miért kellene kutatni az élet

értelmét? A madár kutatja-e, hogy miért él? Nem kutatja. Él boldogan,

végzi a dolgát, és ha mindennel végzett, akkor a lelke elhagyja a testét.

Minőségi életet akarok élni. Azt tenni, amit szeretek, és nem azt, amit

mások diktálnak és kényszerítenek rám. Az erdőknek, a fáknak akarok élni.

Gyönyörködni a virágokban. És nem ártani másoknak, akik szintén így

éreznek és ez a céljuk. Bízom benne, hogy új társadalom épül. És bízom

benne, hogy e társadalom elvárásainak én is meg tudok majd felelni, amikor

eljő a vizsga ideje.

Tisztán akarok élni, ahogyan tőled láttam. Mert egyszerűen nemes, és szép.

Egy új dimenzió ez is az életminőség új dimenziója. Ahol sok eddig

fontosnak hitt dolog értékét veszti, és jelentőséget nyernek az eddigi

jelentéktelenek.

Valamiért napok óta egy szót hajtogatok magamban: Szeretet. mert azt

hiszem egyre nyomatékosabban, hogy mindennek az alapja ez lehet. A ma

emberéből kiveszett ez az érzés. Az egész társadalmunk berendezkedése arra

nevel és ösztönöz, hogy a másik embert legyőzzük, átverjük, kisemmizzük,

akár meg is öljük. Azért, hogy boldoguljunk. De BOLGOGság-e ez? Az

emberiség zöme azért kel fel reggel, azért megy el robotolni a

munkahelyére, hogy délután hazaérve behuppanjon a fotelba a Mónikasó, meg

a Valóvilág szennyes mocskát bámulni, kezében egy üveg sörrel. És ezt

teszi egy életen keresztül, mindezt annyi javadalmazásért, hogy

hónapról-hónapra ki tudja fizetni belőle az elnyomó rendszer által

megszabott áramdíjat, vízdíjat, adókat, és ki tudja belőle fizetni a

kezében langyosodó sört. Birka, igénytelen, agymosott lelkek! ELÉG VOLT!

Én nem ilyen életet akarok a hátralévő pár évemben. Rátaláltam a helyes

útra! És ha végig tudok rajta menni, akkor ez a pár évem egy olyan kezdet,

aminek nem lesz vége a halállal. Ezt akarom. Ezt érzem egyre erősebben. És

bár félek elengedni magam az ismeretlen mélység fölött, de az ismert

valóság riaszt annyira, hogy erőt merítsek belőle.

Nem a városokkal van baj. Hanem a városokat belakó emberekkel. Megmérgezik

rezgéseikkel a Mezőt. Megmérgeznek engem. Ha valami alantas ember jár

nálam, még órák, esetleg napok telnek el, amíg a negatív hullámok

elcsitulnak, kisimul a tó felszíne. Ezért akarok elköltözni innen. És

ezért áldozok fel mindent e célnak.

Azt is tudni vélem, hogy miért kell egy menedék a föld alatt. Hogy miért

kell egy dombház. Azért, mert a Föld elnyeli a rossz rezgéseket, a fával

és a téglával ellentétben. Kell egy menedék. Kell a léleknek, de úgy

érzem, kelleni fog a testnek is. Mert a megváltozni képtelen tömegek

utolsó agóniájukban kegyetlenségeket fognak elkövetni. Sok ártatlan lélek

fog ezeknek áldozatául esni. Közel már az Apokalipszis. Súlyos a levegő.

Tele vannak az emberek gyűlölettel, gonoszsággal és félelemmel. Figyelnünk

kell a jelekre. És észrevenni, fogytán az időnk. Nagyon fogytán....

In lak’ech