Vajon hogyan helyes értelmezni azt,

hogy mindannyian teremtők

 

vagyunk? Igen, az ember is tud teremteni. De bármennyire fejlett is akár

mentálisan, akár felépítését tekintve, az ember nem önálló.

 

Vajon magára hagyta-e Isten az általa alkotott Világot, és igaza volt

 

Madáchnak? "A gép forog, az Alkotó pihen." Vagy mindenki tudja a

dolgát?

 

Nem hiszem. Mint mindennek, a Világnak az entrópiája is egy idő után oly

 

mértékben nőne, hogy káoszba torkollna.

 

Én azt hiszem, egy kivételes képességű karmester jelenleg is dirigálja ezt

 

a fantasztikusan összetett, sokszínű zenekart. Gondolj csak bele. Milyen

 

bonyolult rendszer a Föld? Milyen bonyolult tervrajza van az Életnek. Hány

 

trillió sejtnek kell tudni, mikor meddig osztódjon és ne tovább? Hány

 

milliárd emberi lénynek kell kell nap nap után tudnia a dolgát? Kell

 

legyen valaki, aki megmondja, kinek mi a feladata.

 

Vagy nincs ilyen karmester? Nincs forgatókönyv? Nincs semmiféle tervrajz?

 

És az emberiség egy fékevesztett, száguldó sárgolyón rohan a vég felé?

 

Lehet. Talán ennek jeleit láthatjuk. Hiszen nem nehéz elismerni, ha csak a

 

közeli múltat tekintjük is, hogy mindig, minden rosszabb. Hányszor

 

koccintottunk gyöngyöző pezsgővel szilveszterkor megkönnyebbülten, és

 

mondtuk, nehéz év volt, de majd a most következő....

 

És a következőről szép lassan kiderült, még az előzőnél is rosszabb, ha

 

lehet. Mi ez, ha nem az egyetemes anyagi és lelki entrópia növekedésének

 

bizonyítéka? Hol a gyeplő? Van-e egyáltalán.

 

Rettegéssel tölt el, hogy akár lehet ez is a helyzet. Ez az igazi

 

egyedüllét. Nem az, hogy egyesek azt gondolják, egyedüli élet vagyunk az

 

Univerzumban. Az igazi magány az, ha a Teremtő magunkra hagyott minket.

 

Egyszer viccesen azt mondta nekem egy megrögzött ateista (te is ismered),

 

hogy Istent baleset érte. Isten halott.

 

Kicsoda Isten? Élőlény? És ha élőlény, akkor meg is tud halni? És halála

 

után újraszületik-e?

 

Én szeretném hinni, hogy Isten él, és köszöni szépen jól van. Isten nem

 

test, Isten lélek. Isten gondolat. A mi gondolatunk. És annál szebb,

 

fényesebb, minél többen gondolunk rá szeretettel, minél kevesebben szidjuk

 

szóval, okoljuk őt önnön hibáinkért. Isten nem szeret a kicsinyes, magunk

 

okozta problémákkal foglalatoskodni. Hagyjuk Istent, hadd fakasszon

 

rügyeket, növesszen virágot, faragjon hókristályokat, fessen szivárványt

 

az égre, varázsoljon mosolyt egy kisgyerek arcára.

 

Rengeteg időnk van megtanulni Istent szeretni. Hiszen az idő igazából áll.

 

Mert a jelen, amiben élni kényszerülünk, a már nem létező múlt, és a még

 

meg nem valósult jövő közé van beékelődve. A jelen egy nulla hosszúságú

 

pillanat. A jelen nem is létezik.    Igen! Teremtők vagyunk! Istent mi teremtjük. A gondolatainkkal. Isten

addig él, amíg akad legalább egy ember ezen a Földön, aki este csendben

felül az ágyon, keresztet vet, összeteszi kezecskéjét, és szeretettel

gondol Istenre.

Isten pedig minket teremtett. És ezzel valósul meg a "kicsi a nagyban,

nagy a kicsiben". Hát azt hiszem kezdem érteni!!